Gyerekként sok mindent megfogadtam. Természetesnek gondoltam, hogy az engem "ért" sérelmeket tuti nem követem el a gyerekeimmel. Nem fogom nekik pl. azt mondani, „amig az én kenyeremet eszed”, „bezzeg az én időmben”, nem kényszerítem olyanra, amihez nincs kedvük.
Például én nem mehettem gimnáziumba, mert azt anyuék nem tartották jónak. Mi van, ha „megbolondulok” és nem akarok továbbtanulni, akkor is legyen szakma a kezemben. Akkor ezt elég nehezen éltem meg, mert a barátnőim mind gimnáziumba mentek. Természetesen a szakközépben sem volt rossz sorom, sőt a főiskolán szerintem nekem előnyt jelentett, hogy legalább az alapokat nem kell megtanulnom. De magyarázzuk ezt el egy kamasznak, akinek lövése sincs, hogy mit szeretne tanulni.
Nos jelentem a fagyi remekül visszanyalt. Lányom határozottan belépett a kamaszkorba. Most semmi nem jó, illetve de! Szerintem simán rögtön diplomázhatna is dacolásból, ellenkezésből, a minden szar hozzáállásból. Sőt még elég jó érdemjegye is lenne belőle.
Eszköztáramat meglehetősen felemésztette az elmúlt pár hónap. Kritikát, vagy akár egy rossz jegy kapcsán megfogalmazott nemtetszésemet olyan óvatosan kell tálalnom, mintha tojáson lépkednék egy szörnyekkel teli barlangban világítás nélkül. Ezek a szörnyecskék azon nyomban támadásba lendülnek a legváratlanabb pillanatokban függetlenül a közeledésünk tényleges szándékától.
Így változik az életünk egy Don Quijote szappanoperává. Hűséges Sancho Panzaként próbálom őt támogatni és pozitívan megerősíteni a felnőtté válás rögös útján. Csak az a baj, hogy a modernkori hősök csodaerejére is szükségem volna, de a minimum az acélidegek.
Az egyik délelőtt, mikor kedves elsőszülöttem iskolában volt, végignyálaztam a továbbtanulással foglalkozó kiadványt, mely iskola lehetne számára a legmegfelelőbb. Mivel még komolyabb érdeklődést semmilyen szakma iránt nem mutatott, számomra kézenfekvő volt a gimnázium, mint opció. A szakmámból és az eddigi munkatapasztalatomból kiindulva a nyelvtanulást kiemelten fontosnak tartom. Mondhatni a jelenlegi ismereteim alapján, úgy gondolom nélkülözhetetlen a jövőben a nyelvismeret.
Korábbi számításaimat az általános iskola már áthúzta, így lányom első nyelvként az angolt kezdte el az iskolában tanulni. Tisztában vagyok, hogy a németet ezek után felvenni, nehezebb lenne. Ugyanakkor az én szüleim nem beszélnek nyelveket, a nyelvtanulás nehézségeivel egyedül kellett megküzdenem. Én szívesen segítenék neki, de akkor olyan nyelveket kell tanulnia, amit korábban én is elsajátítottam ilyen-olyan szinten. Ráadásul úgy gondolom, hogy nyelvet igazán jól, az adott országban lehet megtanulni. Az én „idealista” gondolataimban egy-egy külföldi ösztöndíj simán felsejlett.
Tehát adott egy nyelvi-gimnáziumi páros. Ehhez jönne a párom elvárása, hogy ne legyen messze. Szegény gyerek könnyen tudjon iskolába járni. (Rajta kívül bárki ingázhat). Mivel se nem Budán, se nem a belvárosban lakunk, gondolom mondanom sem kell, hogy a lehetőségek rohamosan csökkennek.
Nos, ami „maradt”, tetszik a lányomnak? Naná, hogy nem. Tetszik a páromnak, Naná, hogy nem. Tetszik nekem? Már lassan bármi �, csak legyen vége ennek a mizériának. Komoly kutatómunkát folytatok, értékelésekre vadászok a neten, ismerősöket faggatok, végig-böngészem az iskolák honlapját, régi és meglévő diákok videóit nézem végig, rangsort nézek, hogy ne legyen versenyistálló, de legyen esélye a továbbtanulásra, ha éppen mégis egyszer csak tovább szeretne tanulni.
Persze egy csajos program keretében folytatott beszélgetés kapcsán, illetve miután elmeséltem neki, hogy az én életem mikor és miért alakult úgy ahogy, és miben látom ezt jónak, vagy hol gondolom lehettem volna „okosabb”. Közölte velem a drágám: „nem gondolod, hogy én ennyit fogok tanulni?” Mindezt olyan undorral az arcán, hogy az élettől is majdnem elment a kedvem.
Vessetek rám követ, én ezt gondoltam….hogy fog továbbtanulni. Valahogy ez tűnik a világ rendjének, hogy a gyermek többre viszi, mint a szülő, hogy szeretnénk neki jobb, gondtalanabb élete legyen. Természetesen az anyagias világrendünk, illetve a belénk sulykolt társadalmi elvárások miatt gondolhatjuk úgy, hogy egy élet sikeressége egyenesen arányos az iskolázottsággal, az anyagi jóléttel, vagy akár a megszerzett tudással.
Kezdem ezeket a gondolatokat átformálni magamban. Nem lesz egyszerű… Célom elfogadni gyermekem döntését és támogatni őt abban, hogy egy boldog felnőtt váljon belőle. Ugyanakkor szülőként úgy gondolom felelősséggel is tartozom; hiszem azt, hogy amilyen képességek meglétét látom benne, azoknak valóban birtokában van, sőt. Muszáj egyensúlyozni a vékony jégen és terelni őt a megfelelő irányba, hiszen mindaz az ellenállás, amit napokban mutat az fakadhat a kamaszkori hormonokból; táptalaja a korosztályi visszajelzéseknek. Így igazából szeretne ő is bizonyos célokat elérni, de valahogyan őt kell rávenni, hogy akarja és nem nekem kell akarni. Ha túlnyomom, lehet letépem ambícióinak bimbóját, ha nem öntözöm, lehet kihervad virága még mielőtt kibontotta volna szirmait.
Anyu, nem mondtad, hogy ilyen nehéz lesz! Vagy nem is volt ennyire nehéz velünk?
