Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy egy blog írásával könnyítsem meg elsősorban magam (tudom nagyon önző hozzáállás) másodsorban mások mindennapjait. Nem gondolom, hogy én találtam fel a spanyol viaszt; a problémáim, gondolataim biztosan másokban is felmerülnek. Vannak azonban élethelyzetek, mikor ezeket a gondolatokat nem oszthatod meg senkivel....így megosztod, hát mindenkivel.

Van egy remek kis családom, két imádott tinim biztosítják, hogy mindig legyen valami amin agyalhatok. Adódhat a kérdés, ha remek a családom miért nem velük beszélek meg mindent/bármit/akármit. Egyrészt lehet a "hiba" bennem van és a korlátok, amik ezt nem teszik lehetővé, csak az én fejemben élnek. De itt és most legyen annyi elég, hogy az én agyam mindig jár valamin. Folyamatosan elemzem a helyzeteket, a problémákat, a nem-problémákat, vagy csak szimplán a történéseket. Ez másoknak már egy szinten túl megterhelő lehet. Ráadásul a gondok egy része szervesen kapcsolódik a munkahelyemhez, a munkámhoz, amiből a szűk- és tágabb család sem tud még csak hozzá sem szólni. Magát a problémát sem értik, így segítséget sem tudnak adni. 

Fontos jellemrajzi tény, hogy nekem nagyban segít, ha a gondolataimat kiírhatom/kibeszélhetem magamból. Ezért is foglalkoztatott a blog kérdése. Tény ugyanakkor az is, hogy sajnos nem vagyok jó naplóíró. Tiniként is sokszor megfogadtam, majd gyermekeim születésekor is el-, elkezdtem a naplóírást, de először csak az alkalmak ritkultak, majd a naplók bekerültek a polc mélyére.

Nem tagadom ez a blog is lehet erre a sorsra jut. Esetleg majd fel-, feléled mint egy főnixmadár. De most szükségem van rá, így belekezdek.

Kedves ismerős ismeretlen, kedves blogom! Üdvözöllek és vágjunk bele!